Az online számla és az adóellenőrzés

Mint ismert, a magyar adóhatóság mindig is előszeretettel tett megállapítást áfa adónemben a terméket beszerző, szolgáltatást igénybe vevő adóalany oldalán bizonyos, a termékértékesítő, szolgáltatásnyújtó adóalany oldalán feltárt körülményekre hivatkozva (például azért, mert a számlakibocsátó nem nyújtott be adóbevallást, nem tett eleget adófizetési kötelezettségének, vezető tisztségviselői elérhetetlenné váltak, iratai fellelhetetlenek voltak, alkalmazottait nem jelentette be, nem voltak saját tulajdonú eszközei stb.).

Ugyan az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) több évtizedes gyakorlata szerint a fenti körülmény önmagában nem vezethet az áfa-levonási jog adóhatóság általi megtagadására, a magyar adóhatóság mindaddig nem volt tekintettel az EUB ítélkezési gyakorlatára, amíg az EUB 2012-ben magyar vonatkozású ügyekben nem minősítette a fenti körbe tartozó megállapításokat a közösségi joggal ellentétesnek (a Mahagében és Dávid Péter C‑80/11. és C‑142/11. számú egyesített ügyei, Tóth Gábor C‑324/11. számú ügye). Az említett ügyekben az EUB kimondta, hogy a számlabefogadó adóalany adólevonási joga kizárólag akkor vonható meg, ha a számlakibocsátó oldalán az adóhatóság által feltárt, adókiesést eredményező körülményekről a számlabefogadó tudott vagy kellő körültekintés esetén tudhatott volna.

A fenti ítéletek hatására az adóhatóság gyakorlatába elkezdett beszivárogni a számlabefogadó ügylet megkötésekor és annak teljesítése során tanúsított magatartásának vizsgálata. Erre azért is szükség volt, mert a Kúria számos esetben az EUB magyar vonatkozású ítéleteire hivatkozva semmisítette meg az adóhatóság határozatait, az adóhatóság ugyanis önmagában a számlabefogadótól független, a számlabefogadó által nem ismert körülményekre hivatkozva tagadta meg a számlabefogadó adólevonási jogát.

Időközben a jogalkotó az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvényt kiegészítette az összesítő jelentésre vonatkozó 31/B. §-sal. Ennek megfelelően az adózók 2013. január 1-étől a 2.000.000 Ft-ot elérő áfa-tartalmú, kibocsátott számlákról a teljesítést magában foglaló, a 2.000.000 Ft-ot elérő áfa-tartalmú, befogadott számlákról pedig az adólevonási jog gyakorlásával érintett bevallásban kötelesek adatot szolgáltatni az adóhatóság részére. 2015. január 1-étől az értékhatár 1.000.000 Ft-ra csökkent, 2018. július 1-étől pedig az immáron az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény 10. számú mellékletében szereplő szabályok úgy módosultak, hogy az adóhatóság a 100.000 Ft-ot elérő áfa-tartalmú, nyomdai úton előállított nyomtatvány használatával kibocsátott számlákról 1 vagy 5 napon belül, számlázó programmal kibocsátott számlákról valós időben (online számla), a 100.000 Ft-ot elérő áfa-tartalmú befogadott számlákról pedig továbbra is az adólevonási jog gyakorlásával érintett bevallásból szerez tudomást (összesítő jelentés). Hosszabb távon a jogalkotó célul tűzte ki, hogy a 100.000 Ft alatti áfa-tartalmú számlákat is bevonja az adatszolgáltatási körbe, továbbá, hogy az adózók áfa-bevallását az adóhatóság készítse el.

Az adatszolgáltatás bevezetése, majd fokozatos kiterjesztése felveti annak kérdését, hogy mennyiben tartható fenn az az adóhatósági gyakorlat, amely a számlakibocsátó oldalán feltárt, adókiesésre vezető magatartás miatt a számlabefogadón igyekszik „elverni a port”, és amelynek eredményeképpen az adóhatóság a számlabefogadóval kétszer fizetteti meg az áfa összegét: egyszer a befogadott számla kiegyenlítésekor a számlakibocsátó felé, egyszer pedig az adóhatóság utólagos adómegállapítása alapján, közvetlenül az adóhatóság felé.

A kérdés megválaszolásához először is meg kell vizsgálnunk, hogy időben hogyan viszonyul egymáshoz az online számla rendszerében teljesítendő, illetve az összesítő jelentési kötelezettség. Mint láttuk, az online számla rendszerében az adóhatóság legkésőbb 5 napon belül valamennyi, 100.000 Ft-ot elérő áfa-tartalmú, kibocsátott számláról tudomást szerez. Ugyanakkor az összesítő jelentés gyakorisága a számlabefogadó bevallási gyakoriságához igazodik, ami azt jelenti, hogy az adólevonási joggal élő számlabefogadó csak havonta, negyedévente vagy évente szolgáltat adatot az adóhatóságnak a 100.000 Ft-ot elérő áfa-tartalmú, befogadott számlákról.

Mindez azt eredményezi, hogy az ugyanazon számlára vonatkozó adatszolgáltatásnak nem ugyanakkor kell megérkeznie az adóhatósághoz a számlakibocsátótól, illetve a számlabefogadótól. Előfordulhat tehát – amennyiben például a számlabefogadó éves bevalló –, hogy amikor a számlabefogadó benyújtja a bevallását, már egy éve folyamatosan fogad be 100.000 Ft feletti áfa-összeget tartalmazó számlákat egy olyan adóalanytól, amely nem tett eleget az adatszolgáltatási kötelezettségének (és valószínűleg az adatszolgáltatási kötelezettséggel érintett számláit az esetlegesen benyújtott bevallásában sem szerepeltette). Negyedéves bevalló esetén ez az időszak már csak egy bő negyedévet, havi bevalló esetén pedig pusztán bő egy hónapot tesz ki.

Az említett esetekben tehát a számlabefogadó olyan helyzetbe kerül, ami számos adóhatósági ellenőrzés során az adómegállapítás kiindulópontjául szolgál (még akkor is, ha az EUB gyakorlatából következően önmagában ez még nem elég a számlabefogadó terhére tett megállapításhoz): a számlabefogadó olyan számlák áfa-tartalmát helyezte levonásba, amelyekről a számlakibocsátó nem szolgáltatott adatot az adóhatóságnak, és amelyek áfa-tartalmát a számlakibocsátó nem vallotta be, nem fizette meg. Korábban ez az állapot éveken keresztül fennállhatott, anélkül, hogy erről az adóhatóságnak tudomása lett volna, azonban az online számla bevezetésével a 100.000 Ft feletti áfa-összeget tartalmazó számlák esetében az adóhatóság erről az anomáliáról legkésőbb a felek közötti számlázások megkezdésétől számított bő egy hónapon, egy negyedéven vagy egy éven belül tudomást szerez.

Álláspontunk szerint ebben az esetben az adóhatóságtól elvárható, hogy mindent – például egy felszólítás vagy egy jogkövetési vizsgálat formájában – tegyen meg annak érdekében, hogy a számlakibocsátó az adatszolgáltatási, adóbevallási és adófizetési kötelezettségének eleget tegyen, különös tekintettel arra, hogy az adóigazgatási rendtartásról szóló 2017. évi CLI. törvény 6. §-a szerint kötelezettsége, hogy az adózónak a jogszabályok megtartásához szükséges tájékoztatást megadja. Az idézett előírás alapján felvetődhet annak lehetősége is, hogy az adóhatóság a számlabefogadót is tájékoztassa arról, hogy olyan számlák áfa-tartalmát helyezte levonásba, amelyek tekintetében a számlakibocsátó nem tett eleget adatszolgáltatási kötelezettségének. Ez utóbbi tájékoztatással megelőzhető lenne, hogy a számlabefogadó éveken keresztül egy olyan számlakibocsátóval tartson fenn gazdasági kapcsolatot, amely kibocsátó számára súlyos adózási kockázatot jelent. Az adóhatóság által a számlakibocsátó felé küldött ilyen tartalmú tájékoztatás természetesen már adótitokkal kapcsolatos problémákat is felvet, aminek közelebbi vizsgálata már meghaladja jelen cikk kereteit.

Összességében tehát kijelenthető, hogy az online számla bevezetése nem csak az adózókra hárít többletkötelezettséget, hanem egyúttal az adóhatóság felelősségét is előtérbe helyezi az adókijátszásra irányuló magatartások megelőzésében. Amennyiben ugyanis az adóhatóság a megfelelő adatok birtokában (eltérő adatszolgáltatás a számlakibocsátói és -befogadói oldalon) is tétlen marad, majd – többek között a számlakiállító adatszolgáltatásának, adóbevallásainak hiányára, hiányosságára hivatkozva – visszamenőleg akár 4-5 adóévet érintően is megállapítást tesz a számlabefogadó terhére, ezzel egyidejűleg a saját működésének hatékonyságáról fog szegénységi bizonyítványt kiállítani. Mindez pedig hatványozottan fog jelentkezni akkor, amikor az adatszolgáltatási kötelezettség már értékhatártól függetlenül valamennyi számlára ki fog terjedni.

close
ENEN